RSS

Category Archives: everythinginbetween

Goodbye?

Tegnap ugye olyan volt, mint ha kb. nem is ismernénk egymást J-vel, ma meg olyan felemás. Reggel elmentünk kávézni, beszélgettünk, jöttek a többiek is, állítólag nem érezte jól magát, ezért hamarabb lelépett. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, délelőtt tartottunk egy szünetet, ahol ismét megrökönyödtem, h a mennyasszonya 26 éves felnőtt nő létére, h lehet ennyire görcsös és beszari. A csaj konkrétan közölte először, h nem hajlandó levágni J haját (letúrni valaki haját egy nullás géppel nem atomfizika), majd mondta, h ok, megcsinálja, de neki erre fel kell készülnie. Mi a faszt kell ezen készülni?! Bekapcsolod a gépet, letúrod, kész. Elég frusztráló lehet együtt élni egy ilyen emberrel, aki minden új dologtól halálosan összetojja magát, és hetekig / hónapokig / évekig kell készülnie rá, h megtegyen valamit. Később mondta, h menjünk ki, de nem akartam, illetve ez nem fedi a valóságot, lett volna kedvem, de úgy voltam vele, h csak azért sem. Tudom, gyerekes, de kezdem kicsit azt hinni, h úgy van vele, h én mindig ott leszek neki, akármit is csinál, szal szerintem nem baj, ha nem vagyok mindig elérhető. Délután én írtam rá, h van-e kedve kimenni, de mivel nem jött válasz pár perc után felálltam és kimentem, majd ugyanezt játszottam el, mikor vége volt a napnak. Elköszöntem, majd eljöttem. Egy-két héttel ezelőtt ilyenkor már rég rám írt volna facebookon, h várjak, mindjárt jön stb. Kíváncsi vagyok, h ki fog-e derülni, h mi történt vagy csak szép apránként eltűnik az életemből.

Ha őszinte vagyok az egomnak jól esne, ha keresne, és persze szarul esik, h nem teszi, így valószínűleg még csak barátok sem tudunk maradni, de nem kell megpróbálni mindenáron az életemben tartani embereket. Ha valaki menni akar, akkor el kell engedni, mert egy kapcsolat, csak akkor működik, ha mindkét fél akarja. Ami furcsa számomra, az a hirtelenség, h egyik héten még körbe ugrál, h gyógyuljak meg, vigyázzak magamra, másik héten meg mint egy szellem, mint ha ott se lenne.

Ha már olyanoknál tartunk, akiket el kell engedni, ma véletlenül összefutottam A-val. Pont mentek a recire leadni valami papírt, és amikor jöttek ki, akkor értem oda. A másik kolléganő simán köszönt, A először zavarba jött, majd köszönt, de se egy rég láttalak, hogy vagy, se egy mi újság. Nem tudom eldönteni, h örüljek annak, h mellőztük ezeket a felszínességeket vagy legyek szomorú, h egy régi barát ennyire ismeretlen számomra. Azt hiszem kicsit mindkettő.

Advertisements
 
 

Szösszenetek

Nem tudom, h az itthoni tornára miért nem tudom rávenni magam, bezzeg arra, h majd két órát sétáljak/fussak szakadó havas esőben igen. Az elgondolásom az volt, h minden második nap eljárok sétálni, a köztes napokon pedig itthon tornázok. Nem jött össze, pedig ezen változtatnom kell, mert önmagában a séta/futás édes kevés lesz. Azon a téren viszont egész jól állok, mert tényleg időjárástól függetlenül kimentem, és minimum 10 km-ert gyalogoltam, rövidebb futós részeket is beiktatva. Nem érdekelt, h fáradt vagyok, h sötét van, h szakad a hó, eső, vagy ezek elegye, h hideg van, h arcomba fújja a szél a havat, h ki sem látszok a ruhámon lévő hóréteg alól. Hazaérve mindig jól eső érzés volt, h megint megcsináltam, csak így tovább, pedig amúgy tele vagyok szorongással, h jaj hogy nézek ki, jaj mit gondol a többi futó, akik profin nyomják, biztos milyen bénának tartanak stb. Ehhez képest az itthoni tornánál ki sem kell lépnem az otthonomból, nem lát senki sem, és még sem tudom rávenni magam. Persze nem is akarom magam folyton emiatt ostorozni, de tudom, h kellenek az ilyen gyakorlatok is, szal most márciusig adtam magamnak haladékot, onnantól kezdve legalább minden második nap torna, és legalább heti 4-5 alkalom séta. Ha ez már meglesz, akkor pedig jöhet az étkezés átalakítása. Most sem feltétlenül szörnyű, de ha kihúzom a colát és a nasikat, az már egy jelentős lépés lesz.

Nem mint ha értenék hozzá, de T ugye megint csinálja a 90 napos diétát. Szegény szenved, nem is megy neki olyan jól, nincs is nagyon eredménye, és próbáltam rávenni, h talán jobb lenne életmódváltásban gondolkodnia, nem pedig minden évben sanyargatnia magát. Az volt a válasza, h azt nem bírná, nincs annyi akaratereje, és oda lyukadtunk ki, h amíg nem kattan az ember fejében valami, h de már pedig ezt most így fogom csinálni, addig minden kívülről érkező hatás, jó tanács, tipp hasztalan. Remélem, h egyszer eljut majd ő is erre a pontra.

Odabent a meló elég hullámzó, vannak dolgok, amik így ad hoc beesnek, amik már hetek óta húzódnak, te pedig oldd meg egy nap alatt kategória, de még nem vészes. L-nek mondtam, h szedje össze magát most már kicsit, mert nagyon szétszórt, elsikkad dolgok felett, ezzel pedig extra munkát generál, nem csak nekünk, de másoknak is, ráadásul még be is éget minket. Persze megígérte, h majd jobban fog figyelni, de részben már eljutottam oda, h picit életképtelennek tartom. Sajnos nem tudok más mondani egy olyan emberre, aki egy nem túl nagy excelben nem talál meg egy locationt azért, mert az két névből áll, és ő csak exact egyezésre keresett, magától nem jutott eszébe, h esetleg külön-külön is rákeressen a szavakra.

Szegény J, mindig neki szoktam ezeket mesélni, nem azért, h rossz színben tűntessem fel L-t, csak valakinek el kell mondanom, és ő legalább ismeri a clientet, így nem Ádámtól és Évától kell indulnom. Amúgy azt kell mondjam egész jók vagyunk ezzel a barátság dologgal, általában. Aztán vannak azok a napok, amikor nem bírunk magunkkal, mint tegnap vagy ma, és vannak azok a pillanatok, amikor nagyon nem bírunk magunkkal. Tegnap ilyen volt az, amikor a tök üres loungeban lévő konyhában épp arra várt, h George Clooney lefőzze a kávéját, odalépett hozzám, beakasztotta az ujját a nyakörvemen lévő karikába, és miközben magafelé húzta azt odahajolt. Eskü azt hittem, h ott helyben lesmárol. De hasonló volt a mai nap az, amikor elmentünk kisboltba, mert energiaitalt akart venni, nem találta azt, amit keresett, természetesen én találtam meg, cserébe nem engedtem oda a polchoz, így pár percet azzal töltöttünk, h próbált arrébb tolni vagy húzni, elég kevés sikerrel.

Ja, ha már meló, ugye év közben valamikor majd költözünk az új irodába, és szó esett a mai meetingen arról, h mi várható. Hát én majdnem ledobtam a hajam, mert konkrétan azt találták ki, h minden ágazat kap egy emeletet, vagy legalábbis egy nagyobb kijelölt területet, és azon belül senkinek nem lesz fix helye. Minden desk shared lesz, így majd mindenki foglalhatja le azt 2-3 hétre. A nevünkön csak a saját laptopunk marad, minden mást majd vissza kell adnunk. Agyrém, ahogy a bazi nagy open office is. Sőt, nem is agyrém, hanem nettó faszság! Egy, én territoriális ember vagyok, szeretem ha van helyem, ami csak az enyém, ne nyúljanak a székemhez, a cuccomhoz, pont! Kettő, abból kiindulva, h egyesek micsoda pusztítást hagynak maguk után a konyhában vagy a sloziban, köszönöm, de nem szeretnék ilyen emberekkel osztozni egy billentyűzeten vagy egéren. Ha tényleg ez következik be, akkor nem tudom, h mit fogok csinálni.

Ma amúgy lila parókában mentem dolgozni, semmi más különös nem volt rajtam, ez mégis elég volt ahhoz, h páran a szemüket forgassák. Kérdem én, h ki a faszomnak az életminőségét rontom azzal, h másképp nézek ki, mint az átlag? Segítek, senkiét, egyesek mégis úgy reagáltak, mint ha egy véres kard végére tűzött fejet nyomtam volna az arcukba. Borzalmas, h mennyi unott, befásult, savanyú ember van. Nem kell örömködni, de nem is kell úgy tenni, mint ha valami tragédia érte volna épp őket. A legdurvább az volt, amikor nap végén leszálltam a viliről, h átszálljak egy másikra. A megállóban jött velem szembe egy nagyobb darab cigány pasas, én elindultam jobbra, a korlát mellett haladtam, h kikerüljem őt, erre ő is elindult abba az irányba, majd mikor közelebb ért megpróbált lesmárolni, amikor persze ellöktem, akkor meg beszólt, h takarodjak a faszba. Mielőtt pedig valaki még rámförmedne, ha egy jól öltözött fehér srác műveli ezt ugyanilyen undor lenne a reakcióm. Ha valakinek nem adok rá engedélyt, akkor ne fogdosson, és ne próbáljon meg lesmárolni! Az ilyen rohadjon meg ott ahol van, és igenis jobb hely lenne a világ nélkülük. Már csak azért is, mert az ilyen ember, ha családot csinál, akkor ugyanezt a mentalitást adja tovább. Gusztustalan.
Persze azért voltak jó páran, akik megjegyezték, h milyen cuki vagyok, jól néz ki, tök vagány stb. Hazafelé (a fenti incidens után úgy felbasztam magam, h nem volt kedvem villamosozni, inkább sétáltam) egy random kínai lány, nagyon tört magyarral, de roppant vidáman közölte, h milyen szép a hajam, milyen jól áll, nagyon aranyos volt.

Ja, és még egy random dolog, most jöttem rá, h a nyers karalábé tök jó nasi.

 
 

Zanzaaaa

Nincs kedvem külön-külön foglalkozni ezekkel a témákkal most, így inkább csak egyben leírom, ahogy épp eszembe jut. Mozgalmas hét volt, melóban kezdünk kicsit felpörögni, még nem vagyunk ott ahol előző év végén befejeztük, de azért érezhető, h most már elmúlt az évkezdés. L a héten nagyon szétszórt volt, pénteken érezte is, h vékony jégen táncol, már kérdezni is alig mert. Volt, h átdobtam neki egy mailt, ami egy csatolmányból és két szóból állt, majd rákérdezett arra az infóra, amit a két szó tartalmazott. Ennyi erővel minek írom le? Nem vagyok a fölösleges keménykedés híve, de a héten áttértem arra, h ha kérdez, akkor nem mondom meg mindig a választ, hanem leírom, h hol találja vagy, h olvassa át mégegyszer a dolgokat, és akkor rá fog jönni magától is. Nem szeretném elűzni, mert amikor formában van, akkor tök jól lehet vele együtt dolgozni, és vannak jó ötletei, csak időnként kiidegel a rengeteg kérdésével.
A héten amúgy az OPM-ünket is lebasztam, nem durván, de azért jeleztem, h már megint nekem kell olyasvalami miatt kapkodnom, amit előre jeleztem, csak megint nem figyelt rám senki. Van egy report, amit negyedévente szállítunk a clientnek. Tavaly hatalmas hiszti volt belőle, mert nem tetszett nekik a formátum, használhatatlannak titulálták stb. Ezek után jött az infó, h majd lesz helyette másik. Év elején rákérdeztem, h a régi formátumban kell-e még a report, nem jött válasz, majd csütörtökön szóltak, h hol a report?! Na ekkor picit eldobtam az agyam, és bár diplomatikusan, de kellő nyomatékkal jeleztem, h már megint nem áramlik kellően az infó, és ennek köszönhetően jön a kapkodás. A vicc az, h az accesseink nem működnek, így nem férünk hozzá a raw datahoz, ami ugye nem lett volna gond, ha még az első héten kiderül. Így most jön a futva fosunk tipikus esete…

Sajnos J és a csapat is ezzel küzd részben, mert a projektesek csak beszélnek, h mindent elintéznek, de azt se tudják az esetek többségében, h merre vannak arccal előre. Minden tegnapra kell, és nem értik meg, h attól, h verik az asztalt nem fognak gyorsabban elkészülni a taskokkal, nem lesznek meg hamarabb a szerverek, nem fog jobban haladni a migrálás. Séták alatt párszor kiadta magából, h mennyire elege van éppen ebből vagy abból. Hiába mondom neki, h ne húzza fel magát ennyire ezeken, mint tudjuk ez azért nem ilyen egyszerű, nekem is nehezen megy, h megfogadjam a saját tanácsom. Amúgy a séták segítenek, az a 15-30 perc, amíg kint lófrálunk, és beszélgetünk kicsit kizökkent a melóból, még akkor is, ha épp clientes vagy céges dolgokról dumálunk.
Ami kettőnket illet, ahhoz képest, h ezelőtt mennyire intenzíven toltuk a flörtölést jócskán visszább vettünk, de nem mindig sikerül megmaradnunk a barátság határain belül. Óvatos beszólogatások vannak, nagyon ritkán egy-egy érintés. Bízom benne, h idővel majd el tudjuk engedni ezeket, h a barátság megmaradjon. (Azért nagyon halkan jegyzem csak meg, h szerintem mi ketten sokkal cukibbak lennénk együtt, mint ők ketten valaha lesznek.)

A héten elmentem és sétáltam 8 km-t, ami tudom, h nem sok, de azért nem rossz teljesítmény egy ilyen kis krumplitól, mint én. Úgy érzem, h a 8-10 km lesz most az a tartomány, ami nekem megfelel, és ahelyett, h a távot növelem hétről-hétre, inkább az időmet akarom inkább lentebb tornászni. A héten ha megjön a vérvétel eredménye, akkor beszélek a dokimmal, szerintem már most nem árt elkezdenem valami bogyót szednem a vérnyomásomra. Pénteken nagyon felborult a szervezetem, többször felbasztam magam apróságokon, és volt egy fél óra, amikor a bal szememre alig láttam, mert vakfoltok úszkáltak előttem a levegőben, és fájt a fejem. Ha ez nem magasvérnyomás, akkor nemtom mi. Beszéltem ma anyuval, és végül mégis csak elmondtam neki, h mi a helyzet, így abban maradtunk, h szerdán majd felhívom, ha már többet tudok. Mondta, h megérti, h nem akartam elmondani, h ne aggódjon, de azért kaptam egy kis lebaszcsit is, h hát mit képzelek magamról, h ilyeneket elhallgatok.

Amúgy ég és föld a különbség anyukám és apám hozzáállásában. Ma meglátogatott az öreg, és sokat elárul a kapcsolatunkról, h én alig vártam, h elmenjen, ő pedig ajándékba egy whiskeyvel töltött vajkaramellás cuccot hozott nekem. Nem szeretem sem a whiskeyt, sem az alkohollal töltött/átitatott édességeket. Sebaj, legalább az évi egy kötelező találkozót letudtuk.

Most pedig megyek, és megnézem a Mononoke hercegnőt, mert csak.

 
Leave a comment

Posted by on February 3, 2018 in everythinginbetween, me, work

 

Goodbye

Az, h J-vel meg tudtuk beszélni a dolgokat, és lehetőséget adunk magunknak, h a barátságunk megmaradjon egy pozitív példa. Sajnos az ellenkezőjére is van ember, még hozzá A, aki az év végi céges partin még fogadkozott, h mennyire hiányzunk neki, h mennyire rosszul érzi magát, h nem jelentkezett, de félt, h haragszunk, és, h szeret minket, reggel majd jelentkezik. Nem jelentkezett. Az ünnepek után ráírtam, h tényleg nem haragszok, csak csalódtam, de ha van kedve üljünk le beszélgetni. Azóta sem jelentkezett. Ez idáig szomorú, de ez van, viszont szerdán összefutottam vele, és a viselkedése megdöbbentett. J-vel sétáltunk kint, ő pedig kollégákkal volt, gondolom kávézni voltak. Úgy sétáltunk el egymás mellett, mint két idegen. Érthetetlen számomra, h azok után, h évekig dolgoztunk együtt, h barátok voltunk még egy hello sem fér már bele. Minden jót kívánok neki, de már nem több, mint egy ismerős arc a tömegben.

 
Leave a comment

Posted by on January 6, 2018 in everythinginbetween, me

 

Félsiker

Ma sem hazudtoltam meg önmagam, a dolgok egy részét elintéztem, de borzalmas, h a telefonon való kommunikálástól még mindig mennyire óckodok. Miután befejeztem az ügyfélszolgálatos hívást, szinte remegett a kezem, pedig csak egy időpontot foglaltam. De legalább az megvan, így jövő héten végre lesz új lakcímkártyám (nem értem, h telefonon miért lehet időpontot foglalni, online pedig miért nem, jó a rendszer), és a fodrászhoz is bejelentkeztem.

A bankokat fejben átpakoltam hétfőre, mivel, h kaptam egy vaskos levelet az elműtől, h van közel 90ezer forintnyi tartozásom, ami kicsit szíven ütött, így holnap papírokat fogok válogatni, csütörtök reggel pedig az egyik ügyfélszolgálaton kezdek, h helló, tegyük ezt tisztába. Amúgy olyan tipikus magyar módon ma kaptam a levelet, és 11.02 a fizetési határidő, ergo van egy napom a végére járni, mivel a szerda ünnapnap. Köszi gyerekek, de tényleg!

Mint kiderült a cuki olasz kajálda nagyon pici, így asztalt foglalni ilyenkor már nem lehet, csak nyáron, amikor van terasz, így most épp megy az újratervezés, h akkor odaállítsunk és meglátjuk, h van-e hely, vagy menjünk biztosra egy másik kajáldával.

Amúgy nem állok rosszul, dokihoz kell még mennem, h vérvételre kérjek időpontot, a nőgyógyász meg ugye fizetős, szal az lehet már csak következő hónapban fog beleférni, ha tényleg olyan sokat kell fizetnem az elműnek, és marad még a vonatjegy vásárlás, meg pár apró ajándék a családnak.

Most pedig megyek, folytatom a Stranger Things második évadát, és gyűjtöm a lelki erőt a holnapi brutálisan alapos kecó takarításhoz.

 

 
Leave a comment

Posted by on October 31, 2017 in everythinginbetween, me

 

Szabadság, szeretem

Holnaptól szabin vagyok, és akármennyi is örülök ennek, azért van pár dolog, ami beárnyékolja a dolgot. Az egyik, h nem bízok L-ben, h helyt tud majd állni. A mai handoveres doksiba beleírtam mindent, ami fontos volt, de még így is nehezére esett kiigazodni. Nekem pedig már nincs türelmem hozzá, bőven véget ért a tacskóvédelmi periódus, igenis fejből kellene tudnia, h mondjuk hol tartjuk a user guideokat és templateket, outlookban melyik mappába mit pakolunk stb. Sajnos még mindig nem megy, ráadásul most ugye hónap eleje is lesz, és ő csinálja majd a reportokat. Próbálom nem előre spannolni magam azon, h vajon mire jövök majd vissza, de nehéz.
A másik, ami picit csorbít a szabadság eufórikus érzésen az, h kvázi arra fogom használni a napokat, h rohangáljak bankba, másik bankba, orvoshoz, digihez, ajándékokat venni, vonatjegyért, majd alaposan kipucoljam a lakást. Persze azért nem panaszkodom, mert mégis csak saját ügyeket intézek majd, és nem az irodában fogok rohadni látástól vakulásig, de azért pár hosszú sétának vagy egy utazásnak jobban örültem volna. Aszem az elkövetkezendő napok mottója a get shit done lesz.

Azért vannak jó dolgok is:

  • az ősz gyönyörű tud lenni, a fák, a levelek, az ég, a viharok
  • hétvégén végre látom újra a családot, ami azért nem esik meg túl gyakran (többet kellene hazajárnom, irrgumburrgum)
  • kijött a Stranger Things második évada, már le is zörrentettem, h minden nap megnézzek pár részt, az első évad brutál volt
  • novemberben jön a Punisher, ami irdatlan jónak ígérkezik
  • megyek Kowalsky meg a vega akusztik koncetre, meg Gorillazra, megyünk vacsorázni a csajokkal, meg szerintem V-t és G-t is megpróbálom rávenni egy meló utána beülős estére
  • újra beleszerettem a pirosba, mint színbe (jó tíz évvel ezelőtt ez volt a kedvenc színem, aztán fokozatosan eltávolodtam tőle, míg az utóbbi években, szinte már csak feketét és szürkét hordtam, idén vettem vissza a repertoárba a fehéret, és most úgy néz a pirosat is)
  • apropó ruhatár, kiszórtam pár felesleges darabot, odaadtam őket T-nek, h vigye el ruhacserére vagy hordja, h ha jók rá, mert én már úgy sem fogom
  • kicsit olvasgattam a zero waste hozzáállásról, és bár elsőre elég soknak tűnik, azért igenis vannak megvalósítható dolgok (már rendeltem fém szívószálakat, amiből egyet majd beviszek az irodába, h ne szaporítsam a műanyag hulladékot, és találtam méhviaszos kendőket, amikbe élelmiszert lehet csomagolni, így részben kiváltható az alufólia és a folpack használata), így ezeket megpróbálom beépíteni a kis életembe, mert rettentően hülyének tartom azt a mondást, h a Földet elődeinktől örököltük, lófaszt, pont fordítva, a következő generációktól vesszük kölcsön, és ha így folytatjuk, akkor nem sok mindenért lehetnek majd hálásak nekünk

Tudom ez nem sok, és javarészt apróságok, de szerintem ezek is számítanak, ha pedig már Punisher:

 

 
2 Comments

Posted by on October 30, 2017 in everythinginbetween, me, work

 

First World Thoughts

Ki volt az a kretén, aki előállt a milánói sertésborda ötletével, és a többiek miért nem verték agyon? (Borzalmas ételkombináció, a milánói egy önálló fogás, nem pedig köret, basszamármeg.)

Miért keverik oly sokan az őszinteséget a bunkósággal? (Lehet az ember egyenes, de nem kell rögtön arra játszani, h meg is bántsuk a másikat.)

Miért olyan nehéz passzoló ruhákat, ne adj isten fehérneműt venni? (Azért, mert a gyártók nem jöttek még rá, h az emberek jelentős része nem passzol bele a jelenkori konfekció méretekbe, nem ártana kicsit átalakítani azokat vagy ha rá is jöttek, nem lenne számukra rentábilis a dolog, így szarnak bele. Én meg dagadt kis hobbitként baszódjak meg.)

Miért nem lesz kisebb a seggem attól, h az egészséges életmódról olvasok/gyakorlatos videókat nézek? (Mert nem a receptek olvasgatásáról nőtt ekkorára…)

Vajon don boldog? (Most lesz egy éve, h szakítottunk, és bár első ránézésre úgy tűnik, h jól érzi magát, mint tudjuk a facebookra feltöltött örömteli képek mögött gyakran nem az van, mint amit gondolnánk.)

Vajon én boldog vagyok? (Ha őszinte akarok lenni, nem vagyok szomorú, de nem is vagyok boldog. Sok minden történt ez alatt az egy év alatt, és azt kijelenthetem, h nem bántam meg a szakítást, de ugyanakkor hiányzik is az, h kapcsolatban legyek, h legyen mellettem valaki, akivel megoszthatom az életem, aki cserébe megosztja velem az övét, akiről gondoskodhatok. Amit megtanultam, h többet bírok, mint gondoltam, de korántsem vagyok olyan türelmes, mint amilyennek lennem kellene, és valószínűleg a világ egyik leglustább embere vagyok.)

Ennek örömére megyek, megnyünyörgetem életem négy lábú, nagyon szőrös, nagyon cuki pasiját, aki olyan szívszorítóan tud nyávogni minden este, amikor az éhalál kerülgeti, h aztán két harapás után otthagyja a vacsoráját.