RSS

Category Archives: work

Nap végére

Hosszú volt ez a nap, de végül sikerült összeszednem magam. Ebéd helyett kimentem sétálni egy nagyot, kicsit kiszellőztetni a fejemet, ami sokat segített. Ezen kívül az egómnak elég jól esett, h én jöttem rá, h mi a baj az egyik excellel, nem pedig B, aki bár nagyon bírom a búráját, sokszor úgy áll a dolgokhoz, h ki ha ő nem.

A team meetingünk ismét érdektelen volt számunkra, a hasznos információ nagyjából 10 perc volt, az összeröffenés pedig több mint egy órás. Olyan az egész, mint valami rossz gimnazista színtársulat előadása. Teljesen olyan érzésünk van, h ők már réges rég megbeszélték egymással a dolgokat, csak a meeting kedvéért előadják, h jaj akkor mindenki számoljon be arról, h mi történt a héten a clientjénél, miket csinált stb. Még pár hét és azt is el kell majd mondanunk, h mit ebédeltünk az elmúlt pár napban. Azért jó kislány voltam, és foglaltam időpontot a TL-nél, h beszélgessünk kicsit, egyrészt, mert tényleg érdekel, h jött-e rám visszajelzés, ha igen akkor mi, másrészt, nem akarom kihúzni magam minden alól, mert az igen csak rosszul veszi ki magát.

J azt hittem, h ma egész nap HO-ban lesz, mert reggel dokinál kezdett a szeme miatt, de írta, h hamar végzett, így inkább bejön, a kezében lévő szatyrot pedig rögtön át is adta nekem. Még pár hete kértem meg, h mivel úgyis járnak Tescoba, nézze már meg, h van-e egy bizonyos keksz fajta, és ha talál, akkor vegyen belőle nekem. A háttérsztori az, h amikor karácsonykor vittem haza ilyen kekszet, akkor mamának annyira ízlett, h azóta többször is említette anyunak, az otthoni Tescoban viszont nincs. Mivel ritkán szoktam rendelni tőlük, és két doboz kekszért nem akartam bejárni a várost, ezért kértem meg J-t. Azt hittem, h elfelejtette már, és majd emlékeztethetem jövő héten, de reggel kellemeset csalódtam. Megköszöntem, aztán megkérdeztem, h miért tett egy extra kört, ráért volna a hétvégén is, amikor mennek bevásárolni. Mondta, h ja, lehet egyszerűbb lett volna, de már mindegy. Nem tudom, h hirtelen felindulásból ugrott be ma boltba vagy azért, h ne kelljen magyaráznia az asszonynak, h egy kollégának tesz szívességet. Délután amúgy négy körül le akartam lépni, de betaláltak pár dologgal, így kicsit később indultam. Megbeszéltük, h búcsúcigi a főbejárat előtt. Kimentem, beszélgettünk, majd közölte, h akár haza is vihet, ha már úgyis kocsival van. Hárítottam, h de hát az kitérő, és amúgy sem találna haza tőlem, mert fogalma sincs, h merre kell menni. Közölte, h ez igaz, így végül kiegyeztünk abban, h elvisz a Hungária/Kőbányai út kereszteződésig. Bevallom azért mentem bele, mert egyszerűen elegem van abból, h azon parázzak, h jaj ha most ezt vagy azt teszem, akkor mit fognak szólni mások. Kollégák vagyunk, nehogy már baj legyen, h elvisz kocsival egy darabon. Egyszerre volt amúgy kellemes, nyugodt, és szokatlan is így kettesben autózni. Nem mondom, h nem tudnám megszokn.

Advertisements
 
Leave a comment

Posted by on February 9, 2018 in me, work

 

Egy idegbajjal kevesebb

Tegnap megvolt a vérvétel, így ma mehettem a dokihoz megbeszélni az eredményt. A legrosszabbra készültem, lélekben már azt vízionáltam, h cukorbeteg vagyok, és mi mindent kell majd elintéznem, mennyi mindenről kell majd lemondanom stb. Röpke másfél órát ültem ott, mire végre bejutottam, és nagyon meglepődtem. Alapvetően nem, h nem rosszak az eredményeim, hanem kimondottan jók. A legtöbb értékem a megfelelő tartományban van, így nem hogy cukros, de még inzulinrezisztens sem vagyok, amin őszintén meglepődtem. Pár értékem nem megfelelő, pl vashiányos vagyok és van egy hormon, ami nincs rendben, így valószínűleg pajzsmirigy probléma áll fenn. Kaptam is beutalót ultrahangra és endokrinológiára, majd meglátjuk mit mondanak a szakik. Aztán jött a következő meglepetés, éves vizsgálaton a melóhelyen azt mondták, h túl magas a vérnyomásom, most a doki kétszer is megmérte és okés volt. Azért írt fel egy enyhe vérnyomáscsökkentőt, mert a tartomány felső értékhatárán voltam, de mondta, h ez nem vészes. Totál nem erre számítottam. Mikor végeztem felhívtam anyut, h ne izguljon, nem vagyok cukros, persze örült nagyon.

A mai nap amúgy fura volt, konkrétan nem tudtam lerázni J-t. Munkaidőben el kellett ugranom egy boltba, ami ott van a Budafoki úton, beszélgettünk, mondtam neki, h most lelépek, kérdezte hova megyek, válaszoltam, mire közölte, h mikor indulunk. Végül tényleg eljött, majdnem egy órát voltunk távol. Később mikor beszélgettünk ki volt akadva, h este egyedül sétálgatok a Népligetben. Mondtam, h vigyázok, de ki kell mozdulnom, és nem akarok a házak között mászkálni, meg direkt nem hallgatok zenét, figyelek stb. Meló után pedig ismét megvárt, h legalább egy darabon együtt villamosozzunk. Gyanítom, h csak én pörgöm fejben túl ezeket a dolgokat, mert hát hajlamos vagyok arra, h mindent agyon elemezzek, de valahol akkor sem tartom ezt csak barátságnak az ő részéről sem.

L az agyamra megy jelenleg, olyan mint ha mindent elfelejtett volna, és a legalapvetőbb dolgokat kellene újra átbeszélni vele. Ma picit le is basztam, h ne spammeljen már, és, h több mint egy év elteltével ne emlegesse már azt, h az előző munkahelyén hogyan kezelték a dolgokat. Már nem ott dolgozik, szal lassan felejtsük már el az ottani hozzáállást, és vegyük fel az itteni ritmust. Köszcsi.

 
Leave a comment

Posted by on February 7, 2018 in me, random, work

 

Zanzaaaa

Nincs kedvem külön-külön foglalkozni ezekkel a témákkal most, így inkább csak egyben leírom, ahogy épp eszembe jut. Mozgalmas hét volt, melóban kezdünk kicsit felpörögni, még nem vagyunk ott ahol előző év végén befejeztük, de azért érezhető, h most már elmúlt az évkezdés. L a héten nagyon szétszórt volt, pénteken érezte is, h vékony jégen táncol, már kérdezni is alig mert. Volt, h átdobtam neki egy mailt, ami egy csatolmányból és két szóból állt, majd rákérdezett arra az infóra, amit a két szó tartalmazott. Ennyi erővel minek írom le? Nem vagyok a fölösleges keménykedés híve, de a héten áttértem arra, h ha kérdez, akkor nem mondom meg mindig a választ, hanem leírom, h hol találja vagy, h olvassa át mégegyszer a dolgokat, és akkor rá fog jönni magától is. Nem szeretném elűzni, mert amikor formában van, akkor tök jól lehet vele együtt dolgozni, és vannak jó ötletei, csak időnként kiidegel a rengeteg kérdésével.
A héten amúgy az OPM-ünket is lebasztam, nem durván, de azért jeleztem, h már megint nekem kell olyasvalami miatt kapkodnom, amit előre jeleztem, csak megint nem figyelt rám senki. Van egy report, amit negyedévente szállítunk a clientnek. Tavaly hatalmas hiszti volt belőle, mert nem tetszett nekik a formátum, használhatatlannak titulálták stb. Ezek után jött az infó, h majd lesz helyette másik. Év elején rákérdeztem, h a régi formátumban kell-e még a report, nem jött válasz, majd csütörtökön szóltak, h hol a report?! Na ekkor picit eldobtam az agyam, és bár diplomatikusan, de kellő nyomatékkal jeleztem, h már megint nem áramlik kellően az infó, és ennek köszönhetően jön a kapkodás. A vicc az, h az accesseink nem működnek, így nem férünk hozzá a raw datahoz, ami ugye nem lett volna gond, ha még az első héten kiderül. Így most jön a futva fosunk tipikus esete…

Sajnos J és a csapat is ezzel küzd részben, mert a projektesek csak beszélnek, h mindent elintéznek, de azt se tudják az esetek többségében, h merre vannak arccal előre. Minden tegnapra kell, és nem értik meg, h attól, h verik az asztalt nem fognak gyorsabban elkészülni a taskokkal, nem lesznek meg hamarabb a szerverek, nem fog jobban haladni a migrálás. Séták alatt párszor kiadta magából, h mennyire elege van éppen ebből vagy abból. Hiába mondom neki, h ne húzza fel magát ennyire ezeken, mint tudjuk ez azért nem ilyen egyszerű, nekem is nehezen megy, h megfogadjam a saját tanácsom. Amúgy a séták segítenek, az a 15-30 perc, amíg kint lófrálunk, és beszélgetünk kicsit kizökkent a melóból, még akkor is, ha épp clientes vagy céges dolgokról dumálunk.
Ami kettőnket illet, ahhoz képest, h ezelőtt mennyire intenzíven toltuk a flörtölést jócskán visszább vettünk, de nem mindig sikerül megmaradnunk a barátság határain belül. Óvatos beszólogatások vannak, nagyon ritkán egy-egy érintés. Bízom benne, h idővel majd el tudjuk engedni ezeket, h a barátság megmaradjon. (Azért nagyon halkan jegyzem csak meg, h szerintem mi ketten sokkal cukibbak lennénk együtt, mint ők ketten valaha lesznek.)

A héten elmentem és sétáltam 8 km-t, ami tudom, h nem sok, de azért nem rossz teljesítmény egy ilyen kis krumplitól, mint én. Úgy érzem, h a 8-10 km lesz most az a tartomány, ami nekem megfelel, és ahelyett, h a távot növelem hétről-hétre, inkább az időmet akarom inkább lentebb tornászni. A héten ha megjön a vérvétel eredménye, akkor beszélek a dokimmal, szerintem már most nem árt elkezdenem valami bogyót szednem a vérnyomásomra. Pénteken nagyon felborult a szervezetem, többször felbasztam magam apróságokon, és volt egy fél óra, amikor a bal szememre alig láttam, mert vakfoltok úszkáltak előttem a levegőben, és fájt a fejem. Ha ez nem magasvérnyomás, akkor nemtom mi. Beszéltem ma anyuval, és végül mégis csak elmondtam neki, h mi a helyzet, így abban maradtunk, h szerdán majd felhívom, ha már többet tudok. Mondta, h megérti, h nem akartam elmondani, h ne aggódjon, de azért kaptam egy kis lebaszcsit is, h hát mit képzelek magamról, h ilyeneket elhallgatok.

Amúgy ég és föld a különbség anyukám és apám hozzáállásában. Ma meglátogatott az öreg, és sokat elárul a kapcsolatunkról, h én alig vártam, h elmenjen, ő pedig ajándékba egy whiskeyvel töltött vajkaramellás cuccot hozott nekem. Nem szeretem sem a whiskeyt, sem az alkohollal töltött/átitatott édességeket. Sebaj, legalább az évi egy kötelező találkozót letudtuk.

Most pedig megyek, és megnézem a Mononoke hercegnőt, mert csak.

 
Leave a comment

Posted by on February 3, 2018 in everythinginbetween, me, work

 

Két ünnep között

Jó volt otthon lenni, bár a hazaút nem volt egyszerű, mivel a sofőr kb. hatszor változtatta meg az indulás időpontját. Tök fölösleges volt felkelnem reggel 6-kor, mivel végül 9.30-kor találkoztunk. Ettől függetlenül nagyon hálás voltam, h nem kellett vonatoznom, hanem kényelmesen haza kocsikáztunk. Jó volt anyuval beszélgetni, kicsit készülődni, fát díszíteni, együtt enni, ajándékot bontani. Persze anyu kiakadt azon, h miért költök rá ennyit, miért nem valami hasznosra költöttem a pénzem, de azért örült az ajándékainak. Beszélgettünk mamáról is, h ő már készül elmenni, elajándékozta pár cuccát, mint a téli kabátja, mondván, h neki arra már úgy sem lesz szüksége. Tudom, h ez vár mindannyiunkra, de ilyenkor összeszorul a szívem, és gombóc van a torkomban, mert nem akarom elengedni az én egyetlen nagyimat, akivel annyi nyarat töltöttem együtt. Anyunak pedig még nehezebb lesz, remélem ott tudok majd lenni mellette.

Apámmal is beszéltem, pedig nem nagyon kívánta a szervezetem. Alapjában véve nem egy rossz ember, csak apának volt rettentően szar. Gyerekként még ő volt az én hősöm, aztán ahogy felnőttem rájöttem, h mennyire nem volt okés a viselkedése, h mennyire sokat bántott szavakkal. Ezen kívül azt a nőt vette el, akivel anno megcsalta anyut, egy buta, kivakarózott, tanyasi libát, aki még rosszindulatú és sunyi is. Köszönöm, én ebből nem kérek. Az egészben az a rossz, h van egy féltesóm, akit nem is ismerek, pedig nem tehet róla, h kik a szülei, és igazából érdekelne, h milyen, h mik a hobbijai, h mik a tervei, de egyetlen porcikám sem kívánja, h meglátogassam őket. Azért remélem, h valamikor rá tudom majd venni magam, nem apámék miatt, hanem tesóm miatt.

Írtam A-nak is, h csalódtam, h bár megígérte, h jelentkezik, nem tette meg. Leírtam neki, h továbbra sem haragszok, és sajnálnám, ha így érne véget a barátságunk, de még csak el sem olvasta az üzenetet. Alapvetően próbálok megértő és türelmes lenni, mert bárkinek összecsúszhatnak a dolgok az életében, és nagyon szívesen meghallgatom az illetőt, sőt, ha tudok, akkor segítek is, de azt hiszem őt el kell engednem. Persze sajnálom, h ez lett a vége, de egyrészt nem szeretem magam ráerőltetni senkire, másrészt könyörögni sem fogok senkinek, h had legyek része az életének.

Elkezdtem összerakni J exit ajándékát, több okból is. Úgy gondolom, h ő lesz a következő a fiúk közül, aki nem cégen belül fog váltani, hanem máshol folytatja, majd a karrierjét. Nagyon megviseli szegényt, h 5 éven át dolgoztak az ügyfélért, felépítettek komplett hálózatokat, szervereket, fejlesztettek, üzemeltettek, és most a migrálás során semmibe veszik őket, a management nem hallgat rájuk, és ahelyett, h rendesen meg lennének tervezve a dolgok ismét érvényesül a cég alapvető, majd lesz valahogy, toldozzuk-foltozzuk hozzáállása. Szörnyen frusztáló érzés lehet azt végig nézni, h amiért kínkeservesen megdolgoztál mások milyen könnyen rombolják le. Ráadásul ő szereti is a melóját, gyerekkora óta informatikusnak készült, szívvel-lélekkel csinálta, és mostanra ezt kellően kiölték belőle. Ezen kívül szereti jól végezni a munkáját, nem csak ilyen jó lesz az úgy ahogy van módon. A másik ok, h eddig mindenkinek ő szervezte az ajándékot, én meg segítettem neki. A részvétel moderált volt, már mint mindenki elmondta, h nagyon szívesen belead, de senkinek nem volt kedve utána járni dolgoknak, intézkedni, így mindig ketten csináltuk. Már előre látom, h amikor majd ő megy el, akkor senki nem fogja magára vállalni a szervezést, ami gáz, nagyon, mert nem ezt érdemli.
Mivel ő dolgozott a honvédségnél is, ezért szereztem egy régi lőszeres ládát (igaz ez amcsi, nem magyar), aminek a feliratmentes oldalára felfestem, h emergency survival kit, és teszek bele neki energiaitalt (már megvettem), csokit (ha minden igaz február elejére meglesz), meggyes sört (szintén pipa) és két apróságot (az egyik már a ládában, a másik remélem ideér február elején). Gondolkoztam egy pólón is, de mivel Oroszországból kell csokit rendelnem, mert itthon sehol nem kapható fehércsokis Snickers, neki meg az a nagy kedvence, ezért kicsit változott a terv. A biztonság kedvéért még januárban meg akarom csinálni, h ne utolsó pillanatban kelljen rohangálni. Részben, amúgy persze nem szeretném, h felmondjon, de ugyanakkor azt sem szeretném, h rámenjen az egészsége a munkára, nem ér annyit egy meló sem, szal ez ilyen keserédes öröm lesz, amikor bejelenti majd, h beadta a papírokat. Nem tudom mi történik majd velünk, h barátok maradunk-e vagy a távolság végleg elvágja az egészet. Majd kiderül.

 

 
Leave a comment

Posted by on December 29, 2017 in me, random, work

 

Manchild

Mindig, amikor azt hiszem, h M már nem tud még lentebb süllyedni, akkor tesz valamit, amivel sikerül bebizonyítania az ellenkezőjét. Van egy kolléga, B, aki rendes gyerek, és segít M-nek képeket szerkeszteni, meg nyaralós, merülős videókat vágni. Munkaidőben. Önként. Ingyen.
A héten többször is csinálták ezt, ilyenkor M ott ült mellette, és dirigált neki, h ezt így kellene, ezt úgy kellene, meg mesélt, h milyen volt a nyaralás. Ma is ez ment, aztán M-nek el kellett mennie egy meetingre. B-nek közben lejárt a munkaideje, és hazament, mint minden normál ember ilyen esetben. Mikor M visszajött és meglátta ezt elkezdett minősíthetetlen hangnemben tajtékzani, h mit képzel magáról, h hazament, hogy merészelte, na jó, akkor most már tudja, h hogyan is álljon hozzá stb. Amikor pedig kollégák próbálták védeni B-t, és felhívni M figyelmét arra, h lejárt a munkaideje, nem beszéltek meg semmit, jogos, h hazament, akkor leszúrta őket, h nincs igazuk. *insert infinite eyeroll*

 
Leave a comment

Posted by on December 14, 2017 in work

 

Céges buli 2017

Tegnap este volt az idei éves céges buli, és bitang laposra sikerült. A helyszín ugyanaz volt, mint tavaly, a kaja és a pia is rendben volt, de az egész olyan semmilyen volt. Nem volt hangulat, nem volt pörgés, sőt mi több, inkább erőltetettnek és izzadságszagúnak tűnt. Annak ellenére, h félig beöltözős parti volt, a téma a ’20-as évek amerikájának divatja volt, azaz szesztilalom, Gatsby és társai. Szerintem az ötletet a hobbi nőgyógyászok baráti köre vetette fel valamelyik HR/Coms meetingen, mert jó néhány leányzónak le sem kellett hajolnia ahhoz, h kilógjanak a farpofái. Az estet idén amúgy egy magas, szőke csaj nyerte, akinek akkora szilikon mellei voltak, mint a fejem. Ő annyira nem értette, h a kor divatja miről szólt, szimplán magára rántott egy tollas fejdíszt, egy rózsaszín-fekete fűzőt, egy tüll “szoknyát” és egy pár neccharisnyát. Úgy nézett ki, mint aki pincérnői álláshirdetésre siet a Moulin Rougeba. Amúgy voltak azért olyanok is, akik tök jól voltak felöltözve, tényleg utána néztek, h akkoriban mi volt a divat. Főleg amúgy a fiúknak állt nagyon jól a fehér ing, csokornyakkendő, nadrágtartó kombó. Én tökre bírnám, ha ez picit többször köszönne vissza a hétköznapokban is, mert egy srácot nem láttam tegnap, akinek ne állt volna jól, de tényleg, nagyon cukik voltak.
Én persze nem öltöztem be, de így is nagyon sok dícséretet kaptam, h milyen jól nézek ki vagy, h milyen csinos vagyok. Sajne ez nem sokat segített az est hangulatán, így még 11 előtt leléptem, itthon aztán még megnéztem egy részt a Punisherből, majd ledőltem aludni.

Kicsit úgy érzem ez az erőlködés, ami a bulit belengte hűen tükrözi a cég jelenlegi állapotát, miszerint görcsösen próbálunk előre menni, holott az alapok sincsenek rendben, de ha ezt szóvá mered tenni, akkor te vagy a hülye, a begyöpösödött, aki fél a változástól, és nem kooperatív, pedig gyanítom, h mélyen, legbelül az összes manager is tudja, h szar a helyzet, csak nem meri bevallani, mert akkor szembe kellene néznie a saját hibás döntéseivel.

 
Leave a comment

Posted by on December 3, 2017 in me, work

 

Na ki volt az a balfasz, aki elszámolta magát, és előző vasárnap már elkezdte feldíszíteni a lakást, mondván, h már első advent van? Yapp, én. Egy laza két órás projekt volt átfesteni a mini gömböket körömlakkal, mert túl egyszerűnek találtam őket, aztán másnap még ugyanennyi idő volt fellógatni őket a lámpára, de megérte. Imádom, ahogy az üvegfák és a gömbök lógnak, mint ha lebegnének. Ma ugyan csak csomagolóért, és képkeretért mentem az IKEA-ba, de olyan szép gömböket találtam, h nem tudtam otthagyni őket. Este aztán ment a sufni tunning, mert, h elég nehezek, és nem maradt egyik sem a helyén, így eszkábáltam egy három pontos felfüggesztést, így már a lámpabúra kb. közepe alatt lógnak, nem csúszkálnak, és tök jól mutatnak. Ha már ünnep, az ajándékok kb. 98%-a is ott pihen a polcon, sőt, már be is csomagoltam őket. (Imádok ajándékokat csomagolni, ez az egyik perverzióm, kitalálni, h milyen lesz a papír, a szalagok, a névkártya, minden. Idén egy atom csillogós ezüst papírt találtam, hozzá fehér szalag és szürke-fehér bakers twine, a névkártyák pedig fehér alapon piros feliratosak lesznek. Már kinéztem a betűsítpust is, csak meg kell festenem őket. Szeretek ilyennel babrálni, mert mindig remélem, h az aki kapja érzi rajta, h szívem-lelkem benne van.) Szeretek készülni a Karácsonyra, de most még magamat is megleptem, h mennyire rendezett vagyok, h már itt tartok, így a december nem a rohangálásról, az idegeskedésről és hasonlókról fog szólni. Holnap amúgy elintézem a maradék 2%-ot is, hiszen ha már úgyis megyek a Vörösmarty térre a Gerbeaudba, h mamának megvegyem a kedvenc csokiját, akkor benézek a C&A-ba is, h találok-e anyunak szép pulcsit. Ha nem, akkor kap egy ajándékkártyát a kávé, arckrém, arcmaszkok és csoki mellé. Valamelyik nap pont szóba került az ajándékozás, és B olyan lekezelően mondta, h ő soha nem venne ajándékkártyát, hanem inkább választ valamit. Őszintén, szerintem ez egy borzalmasan önző és sznob hozzáállás. Ez olyan tipikus, majd én jól megmutatom attitűd, ami abszolút nem veszi figyelembe, h a másik ember ízlése változik, és nem biztos, h ami tetszett neki tavaly, az jó lesz idén is. Nem egyszer történt meg velem is, h olyan ruha vagy termék tetszett meg, h még én is meglepődtem.

Mivel úgy néz ki idén én csinálom a sütit, mert anyu estis lesz, ezért hétfőre már megrendeltem a Tescot, h hozzon nekem lisztet, cukrot és mindenféle alapanyagot, h ezekért se az utolsó pillanatban kelljen rohangálnom. Alapvetően nem szeretek boltba járni, amikor sokan vannak, de az ünnep közeledtével még szörnyűbb élmény az egész, így ha tehetem előre tervezéssel elkerülöm a forgatagot.

A héten odabent letudtam a kötelező karácsonyi csapat vacsora meghívókat. Debrecenbe nem vagyok hajlandó lemenni, a pestinél pedig kibújtam az egész alól azzal, h már így is sűrű a hét, nem fér bele. Ami részben még igaz is, de ha nagyon akarnék, akkor el tudnék menni, csak nem akarok. Nem szeretem azokat az embereket, hamisnak és álszentnek tartom őket. Olyanok, mint akik megragadtak a gimis korszakukban, klikkekbe tömörülnek, és akiről úgy ítélkeznek, h nem elég menő, azt nem veszik be a bandába.

Szombaton éves céges buli. Valamelyik zseni kitalálta, h legyen Gatsby témájú. Nem értem miért kell erőltetni, h tematikus legyen egy céges buli. Arról nem is beszélve, h az 1920-as évek divatja nagyon kevés mai nőnek áll jól, így kíváncsi leszek, h milyen csodás mellényúlásokat láthatunk majd az est folyamán. Tavaly is volt pár erős szett, azt hiszem a piros lakk csizma, neccharisnya, piros lakk bőrgatya és csöcsvillantó felsőt viselő leányzó volt a nyertes. (Még mindig vallom azt, h dress for the body you have, not for the body you want. Persze jó dolog kísérletezni, és éljen a pozitív testkép, de azon sem ártana elgondolkodni, h csak azért, mert rámjön biztos, h hordanom kell-e.) V-vel és G-vel megbeszéltük, h megyünk, jó lenne egy szolidabb estét produkálni, mint tavaly, amikor kb. csodával ért fel, h nem hagytam el semmimet, nem törtem össze magam és hazataláltam. Bár jó lett volna vele is lenni kicsit, de J nem jön, előző este koncetre mennek, ahol valószínűleg úgy szétcsapja majd magát, h az egész hétvégét regenerálódással fogja tölteni.

Hjaj, alig várom már, h hosszabb legyen a hajam, úgy hiányzik, h összefogjam, befonjam. Aztán amikor hosszú lesz meg azon fogok nyünyörögni, h milyen jó a rövid haj, mert sokkal gyorsabban végzel a hajmosással, szárítással stb. Sose jó, ami van.

 
Leave a comment

Posted by on November 30, 2017 in me, random, work